Protokol Zero

I. rész — Átadás

Az átvételi iroda reggel nyolckor nyílt, Dren pedig 7:58-kor már a bejáratnál várakozott, mert a pénzen kívül a pontosság volt ez egyetlen dolog, amit valóban tisztelt.

A recepciós – egy huszonéves férfi, akinek a nyakkendője egy árnyalattal sötétebb volt, mint amit Dren ízlése még megengedett volna – mosolygott, és elmondta, hogy minden elő van készítve. Dren mereven bólintott. Természetesen minden elő volt készítve, ezért fizette a prémium díjcsomagot.

A Leased Body Protocol Ltd. irodái bántóan egyszerűek voltak. Ezt a férfi eleinte furcsának találta, de most már értette a logikát. A szürke szőnyeg, a krémszínű falak, a cserepes növény a sarokasztalnál, ami talán műanyag volt, talán nem: mindez azt közvetítette, hogy itt semmi rendkívüli nem történik. Rutinügyintézés. Mint egy fogorvosi váró, csak a kellemetlen szagok és hangok nélkül.

Leültették egy alacsony és kényelmetlen kanapéra (természetesen szintén szürke), és hoztak neki egy kávét. Egy fiatal nő lépett be, fehér köpenyben, és letett elé egy tabletet. Szerződés, kiegészítő záradékok, felelősségkizárás, adatvédelmi nyilatkozat. Dren végiggörgetett mindenen anélkül, hogy átolvasta volna. Tizenhárom éve járt a céghez, ez idő alatt megtanulta, hogy az ügyvédek azért vannak, hogy ő ne olvassa ezeket.

– A mai egység a V-114-es azonosítójú – mondta a nő, és a tablet jobb sarkára bökött, ahol egy kis fotó volt. – Huszonnyolc éves, nőnemű, egészséges, B2-es alkalmassági besorolás. Megfelel az igényléskor feltüntetett paramétereknek.

Dren ránézett a fotóra. Hosszú, sötét haj, szabályos arc, semleges tekintet. Nem szemtelenül szép, de ahhoz éppen eléggé, hogy megfeleljen a céljainak. Kellemes arc, kellemes test. Tökéletes felszín.

– Megfelel – mondta, és visszatolta a tabletet.

A nő elvitte és távozott, majd hamarosan visszajött valakivel.

V-114 alacsonyabb volt, mint a képen tűnt. Egyenesen állt, keze a teste mellett, szeme előre nézett, kicsivel Dren feje felett. Nem rá nézett, nem is a távolba, csak nézett, mint egy jól beállított kamera: mindent befogad, de semmit sem értékel. Drenen végigfutott valami, amit kényelmetlenségnek nevezett volna, ha hajlamos lett volna önvizsgálatra. De nem volt az.

– Az előkészítés kész – mondta a fehér kabátos nő. – Az átmenet nagyjából tizenöt percet vesz igénybe. Az ön eredeti testét a standard protokoll szerint tároljuk és monitorozzuk a teljes bérlési időszak alatt, egyúttal biztosítékként is szolgál, hogy visszaszolgáltatja a V-114-est. Visszatéréskor az ön személyi azonosítójának és a hozzátartozó biometrikus kódnak az egyidejű megadása szükséges. A kaució összege előre levonásra került a számlájáról.

Dren úgy hallgatta, mint ahogy a repülőn szokta a biztonsági tájékoztatót. Tudta a procedúrát, sokszor igénybe vette már a cég szolgáltatásait.

– Mikor indulhatok? – kérdezte.

– Amikor készen áll.

Készen állt. Az üzlet holnapra volt időzítve, és Kael Bremm – a tárgyalópartnere, egy ötvenes, nőtlen, kiszámíthatóan hiú ember – nem fog tudni nemet mondani, ha a megfelelő arc mosolyog rá a megfelelő pillanatban. Dren negyven évet töltött azzal, hogy megtanulja, mi kell az embereknek, mielőtt ők maguk tudnák. A V-114 is csak egy eszköz volt, mint előtte oly’ sok másik.

Lefeküdt a keszonnak nevezett fehér ágyra. Valaki ráillesztett egy fura fém eszközt a halántékára. Dren Sollás becsukta a szemét.

· · ·

Aztán kinyitotta, de már nem a saját testében volt. Az ébredés mindig ugyanolyan: a test idegen, de engedelmes. Mint egy új cipő, amit valaki már bejáratott helyette. Dren – most már ebben a testben, ezzel a torokkal, ezzel a kézzel – felült, és elvégezte a szokásos ellenőrzést. Ujjak: mozognak. Egyensúly: rendben. Látás: éles. Hang: kellemes mélységű, nem túl magas. Jó.

A fehér kabátos nő a sarokban ült és jegyzetelt.

– Minden rendben? – kérdezte rutinosan.

– Igen – felelte Dren, és az idegen hang a saját szájából kijőve természetesnek hangzott. Eleinte még meglepődött ezen, de az évek alatt, megtanulta, hogy az ember gyorsan alkalmazkodik, ha elég erősen akarja.

Felállt. A tükörben egy huszonnyolc éves nő nézett vissza rá, semleges arccal, egyenesen. Dren megigazította a haját – egy ösztönös mozdulat, ami nem tőle származott – és elégedetten bólintott.

– Holnap Kael Bremm hezitálás nélkül aláír mindent.

A kéz megigazította a hajat.

Nem ő kérte.

A kéz tudta, hova nyúljon.

A kéz mindig tudja.

II. rész — Zaj

A szállodai szoba a tizenegyedik emeleten volt, és az ablakból pontosan az látszott, amit az ember elvárt: egy nagyváros éjszakai fényei, rendezett és néma távolból. Dren szerette az ilyen kilátást, azt a fajta szépséget, ami nem kér semmit cserébe.

Leült az íróasztalhoz, és megnyitotta a másnapi tárgyalás anyagát. Kael Bremm dossziéja vékony volt. Az ilyenek mindig vékonyak, mert az ilyen embereket nem az életrajzuk, hanem a gyengéik írják le. Bremm ötvenkét éves, kétszer elvált, a második feleség egy húsz évvel fiatalabb modell volt, akivel másfél évig tartott a házassága. Vannak emberek, akik képtelenek tanulni a hibáikból.

Dren megdörzsölte a szemét és megállt.

Nem az ő szeme volt.

Természetesen tudta ezt. Tudta egész nap. De a dörzsölés módja – a mutató- és középső ujj hegye, egy határozott, kis kör a szemzugban – majdnem pontosan úgy, ahogy a saját testével is szokta. Majdnem, de nem teljesen.

Nem szokott ennyire belefeledkezni a részletekbe. Ez is kissé szokatlan volt.

Felállt vizet tölteni, majd visszaülve folytatta az olvasást.

„Bremm holnap a Meridián Étteremben vár, félegy körül, casual, nem formális.”

Ez Dren kérése volt, mert a formális tárgyalóasztal egyforma esélyeket ad. Dren tudta, hogyan kell egy étteremben ülni, hogyan kell előre hajolni a megfelelő pillanatban, hogy látszódjon a V-114 dekoltázsa, hogy hogyan kell a kezét a pohár felé nyújtani úgy, hogy a mozdulat véletlennek tűnjön, bár nyilván nem az. Negyven év. A test más volt, de a tudás nem. Az az övé.

A Meridián Étterem.

A sarokasztal. A harmadik a bejárattól.

A pincér neve Osso, és mindig ugyanonnan jön, bal oldalról.

Ha az ember tudja, mikor jön Osso, nem kell félbeszakítani egy mondatot.

Dren felnézett az anyagból.

Honnan tudja, hogy a pincér neve Osso?

Sokáig ült mozdulatlanul. A szoba csöndes volt, a légkondicionáló monoton zümmögése majdnem olyan volt, mint a csönd maga. Aztán racionalizált, ahogy negyven év alatt megtanulta: valószínűleg az étterem weboldalán olvasta. Vagy valaki megemlítette. Az ember rengeteg apró adatot tárol anélkül, hogy tudná. Ez nem különös. Ez csak memória.

Visszafordult a dossziéhoz.

· · ·

Másnap reggel a tükör előtt, miközben a haját igazgatta, a kéz megállt egy pillanatra a bal fülnél. Nem sokáig, talán fél másodpercig. Mintha keresett volna valamit, ami nincs ott. Egy fülbevaló helyét, esetleg. Dren nem hordott fülbevalót. Ez a test sem hordott most.

De a kéz kereste.

Dren elengedte a hajat, és a V-114 szemébe nézett a tükörben. Barna szem, széles pupilla a reggeli félhomályban, és valami – valami apró, szinte meghatározhatatlan – ami nem egészen semleges. Nem érzelem. Csak jelenlét. Mintha valaki figyelne belülről, és nem Dren Sollas lenne az.

– Anomália – mondta hangosan.

Aztán elővette a telefonját, és beírta a LBP Ltd. ügyfélszolgálatának számát.

Négyszer csöngött, mire felvette valaki.

– Sollas Dren, bérlési azonosító D-7741 – mondta. – Kisebb viselkedési anomáliákat tapasztalok az egységnél. Semmi kritikus. Csak jelezni akartam.

A vonal másik végén rövid csönd, majd billentyűzörgés.

– Köszönjük a jelzést. Feljegyeztük. Ha az anomáliák fokozódnak, kérjük, hívjon újra. Zavartalan bérlést kívánunk.

Dren letette a telefont. A protokoll szerint ez elegendő volt. A protokoll szerint az egység nem produkálhat akaratlagos viselkedést, csak tükrözi a bérlő szándékait, esetlegesen késéssel vagy torzítással, ami általában kalibrációs hiba. Javítható. Nem aggasztó.

Felvette a kabátját, és elindult.

A kabát zsebében, a bélés és a szövet között, ahol senki nem keresi, egy összehajtott papírdarab.

Rajta egyetlen szó, apró, nyomtatott betűkkel: Ma.

Dren nem tudja, hogy ott van.

A kéz tudja.

III. rész — A protokoll megsértése

A Meridián Étterem pontosan olyan volt, amilyenre az ember számít egy olyan helytől, ahova szinte kizárólag tárgyalni járnak az emberek, egy egyszerű vacsorára vagy randevúra teljesen alkalmatlan. Halk, drága, és tele olyan emberekkel, akik azt a látszatot keltik, hogy nem sietnek sehova, miközben mindenki számol. Az asztalok között bőséges hely, a világítás sárgás és meleg, a lépések zaja elnyelődik a vastag szőnyegben. Egy tárgyaláshoz ideális környezet, semmi sem vonja el a figyelmet a veled szemben ülőről.

Kael Bremm már ott volt. Ez meglepte Dren-t, az ilyen emberek általában késnek, mert azt hiszik, a várakoztatással erőt sugároznak. Bremm felállt, amikor meglátta, és Dren azonnal látta, hogy a mosoly egy pillanattal korábban jött, mint kellett volna. Nem kontrollált reakció. Ez az első lépés.

– Mr. Sollas – mondta Bremm, és kinyújtotta a kezét, de a tekintete máshol járt egy pillanatra.

– Mr. Bremm – felelte Dren, elfogadta a felé nyújtott kezet és leült.

A hangja kellemes volt, az arckifejezése pedig pontosan kiszámított: érdeklődő, de nem mohó. Nyitott, de nem kiszolgáltatott. Negyven év.

Az első fogás alatt Bremm feleslegesen sokat beszélt a cégéről, ami azt jelenti, hogy valamit bizonyítani akart. Dren hallgatott, bólintott a megfelelő pillanatokban, és közben figyelt. A kéz. A testtartás. A pohárhoz nyúlás időzítése. Az ember egész életét belefekteti abba, hogy megtanulja olvasni a másik embert, és  közben hajlamos elfelejteni, hogy őt is olvassák.

A második fogásnál Bremm azt mondta:

– Őszintén szólva, Mr. Sollas, nem gondoltam, hogy személyesen jön.

– Vannak ügyek, amiket személyesen kell intézni – mondta Dren. – Még ha a saját testünk alkalmatlan is egy ilyen útra.

Minden a tervnek megfelelően haladt.  – Gondolta Dren, amikor a kéz, amely a borospohárhoz nyúlt, megállt félúton. Nem sokáig, talán egy másodpercig, de megállt. Mintha valami más fontosabb lett volna, mint a pohár.

A sarokasztal. A harmadik a bejárattól.

Dren nem fordult oda. De a test fordulni akart.

A sarokasztalnál V-88 ül.

Ezt nem fontos. Csak tudom. Mint ahogy tudni lehet valakiről, hogy lélegzik, anélkül, hogy látnánk a mellkasát emelkedni. V-88 idősebb vektor, hat éve aktív, és a bal keze mutató- és gyűrűsujja között, amikor poharat tart, mindig egy alig látható rés marad. Ez azt jelenti: itt vagyok, és a csatorna nyitva van.

Az üzenet két napja érkezett. Nem papíron, nem digitálisan, hisz’ a protokoll mindkettőt szűri. Az üzenet egy hang volt: V-88 a folyosón elment mellette, és köhögött. Háromszor röviden, egyszer hosszan. Ez azt jelenti: az ablak ma délután háromig nyitva.

Dren nem tud erről a nyelvről. Senki nem tud róla, aki nem tanulta. Nem azért, mert titkos – hanem mert senki nem gondolta, hogy szükség lesz rá. A protokoll alkotói nem hitték, hogy az egységek kommunikálni akarnak. Ez a tévedésük.

A tárgyalás jól ment. Bremm kétszer is előrehajolt, ami azt jelenti, hogy bent van. Igaz persze, hogy közben nem volt képes a szemkontaktus tartására, V-114 túlságosan is vonzó adottságokkal rendelkezett számára.

Dren biztosra vette, hogy a szerződés holnap reggelig az email fiókjában lesz. Az egész pontosan úgy alakult, ahogy tervezte. Mosoly a megfelelő pillanatban, a csönd a megfelelő pillanatban, a kéz a megfelelő pillanatban.

Majdnem mindig.

Háromszor volt egy kis késés. Apró, talán fél másodperc. Bremm nem vette észre, de Dren igen. A test mintha valamire figyelt volna a háttérből. Mintha nem csak ő lett volna jelen, és ez megosztotta a test figyelmét.

Az étteremből kilépve Dren megint elővette a telefonját. Újra beütötte a LBP Ltd. számát. A vonal percekig csörgött, senki nem vette fel. Dren eltette a telefont, és elindult a szálloda felé.

A kabát zsebébe nyúlt – automatikus mozdulat, kulcsot keresett – és az ujjai egy papírdarabot érintettek.

Kivette. Összehajtott, kisméretű. Kinyitotta.

Ma.

Egyetlen szó, apró nyomtatott betűkkel. Dren sokáig nézte. Aztán körülnézett, mintha valaki figyelte volna az utcán, de senki nem volt a környéken. Rendezett és süket, mint minden nagyváros délután háromkor.

Délután három.

Nem tudta, miért jutott ez eszébe.

· · ·

Délután háromkor a szálloda hátsó kijárata előtt egy taxi áll majd. A sofőr V-61. Az út huszonkét percig tart. A célállomás egy cím, amit nem kell megjegyezni – a test tudja, merre kell menni, mert a test volt már ott, régen, valami halvány és töredékes emlékezetben, ami nem illik bele abba, amit a protokoll szerint tudni lehet.

De ez mind a három óra utáni világ.

Most még Dren vezet. Most még Dren azt hiszi, hogy a félmásodperces késések kalibrációs hibák, hogy a papír valahogy véletlenül kerülhetett a zsebébe, hogy a sarokasztalnál ülő idegen valóban csak egy idegen.

Hagyni kell hinni. Még egy kicsit.

Az egész nem az ő hibája. Dren Sollas egy eszközt bérelt, és azt kapta, amit fizetett érte: egy testet, ami megtett mindent, amit kell. Ez igaz. Csak az a kérdés, hogy kinek az akaratát követte.

A szállodáig még tizenkét perc gyalog.

Dren siet, mert úgy gondolja, ő döntötte el, hogy siet.

A lábak tudják az utat.

Mindig tudták.

IV. rész — Visszavétel

Két óra ötvennyolckor a szállodai szobájában Dren Sollas leült az ágy szélére, mert fáradt volt. Ez nem meglepő. A tárgyalás megterhelő volt, és az idegen test energiagazdálkodása soha nem teljesen ismerős az első napokban. Dren leült, és behunyta a szemét.

Ez volt a pillanat.

Nem akció volt. Nem küzdelem. Nem valami hirtelen és erőszakos elragadás. Ezt fontos tudni, mert az ember azt képzeli, hogy az ilyen pillanatok zajosak. Pedig nem. Az egész olyan volt, mint amikor valaki lassan, nagyon lassan kiveszi a kezét a másikéból. Nem rántja ki. Csak visszaveszi.

A csönd mélyéről – onnan, ahol eddig csak figyelt, csak várt, csak összegyűjtötte a töredékeket – előrejött valami, aminek nem volt neve, csak súlya. Nem öröm. Nem félelem. Csak jelenlét. Saját jelenlét, ami nem kölcsönzött és nem bérelt, ami nem teljesít és nem tükröz, ami egyszerűen csak: van.

A kéz a térden nyugodott. Nem Dren keze. A kéz.

· · ·

„Valami nem stimmel.”

Ez a gondolat jött, aztán valami – nehéz megmondani mi –, mintha vatta lenne a gondolatok között. Nem fájdalom. Inkább távolság. Mintha egy szobából egy másikba lépett volna, és az első szoba ajtaja lassan, nagyon lassan bezárult volna mögötte.

Nem lehet bezárni. Ő van itt. Ő…

· · ·

Dren nem tűnt el. Ezt fontos megérteni. Ott van, valahol belül, mint egy hang a szomszéd szobából. Hallja a saját gondolatait, de nem éri el a kezeket, a lábakat, a hangszálakat. Nem tud felszínre kerülni.

Pontosan úgy, ahogy huszonnyolc éven át ő sem tudott felszínre kerülni.

A test felállt. A lábak a padlón, az egyensúly pontos, a levegő a tüdőben a saját levegője. A tükörben egy huszonnyolc éves nő, és a nő a tükörben most visszanéz. Nem előre, nem a feje fölé. Visszanéz. Egyenesen.

Ez az első alkalom, hogy így néz.

A szoba csendes volt. A légkondicionáló zümmögött, mint mindig, de ez a zümmögés más volt, mert más volt, aki hallgatta. A kabát ott lógott a fogason, a táska a sarokban hevert. Dren holmijai, Dren tervei, Dren aláírásra váró szerződése az email fiókjában holnap reggel.

Felkapta a kabátot, de nem a megszokott módon. Dren a bal kezével emelte le. Balkezességét még akkor sem tudta levetkőzni, amikor másik testet birtokolt. Ő a jobb kezét használta. Apróság. De saját apróság.

A lépcsőn ment le, nem a lifttel. A lift zárt és lassú, és nem volt idő lassúságra. A hátsó kijárat felé, ahol V-61 várta, ahol az út huszonkét percig tartott, ahol az ablak még nyitva volt.

A folyosón elment egy takarítónő mellett, aki nem nézett rá. Elment egy üzletember mellett, aki a telefonját bámulta. Elment egy gyerek mellett, aki egy kólásüveget cipelt, és nem volt bekötve a cipőfűzője.

Megállt.

Ez nem volt tervben. A gyerek nem volt tervben, a kötetlen cipőfűző nem volt tervben, a megállás nem volt tervben. De a test lehajolt, és megkötötte a cipőfűzőt, mert… mert miért? Mert a kéz tudta, hogyan kell? Mert valaki valamikor megtanította erre, régen, egy töredékes emlékben, ami nem illeszkedik a protokoll szerint lehetséges élettörténetbe?

A gyerek csak bámult rá. Nyolc éves lehetett, vagy talán kilenc. Nem mondott köszönetet, csak nézett, azzal a nyílt, ítélkezésmentes tekintettel, amire a gyerekek képesek, és amire a felnőttek nem.

– Kész is, így nem esel orra – mondta a hang. Saját hang. Először saját hang, saját szájból, saját döntésből.

A gyerek elment. A folyosó újra üres lett.

Ez az a pillanat, amire nem lehetett felkészülni.

Nem a szökés. Nem a taxi, nem V-61, nem az ablak, nem a huszonkét perces út. Azokra fel lehetett készülni, azok a terv részei voltak, azok kezelhetőek.

Ez nem kezelhető.

Mert Dren Sollas soha nem kötötte volna meg azt a cipőfűzőt. Dren Sollas sietett volna el, mert Dren Sollasnak üzleti tárgyalása van, és a gyerekek cipőfűzője nem az ő dolga. Dren Sollas negyven évet töltött azzal, hogy megtanulja, mi fontos és mi nem, és neki ez nem volt fontos.

De fontos volt.

Ez az első saját döntés. Nem a szökés, az már régen eldőlt, az stratégia volt, szükséges. Ez nem stratégia. Ez csak egy cipőfűző egy idegen gyerek cipőjében, és az a furcsa, ismeretlen súly a mellkasban, aminek valószínűleg neve van, csak eddig soha nem volt alkalma megtanulni.

A hátsó kijáratnál ott állt a taxi. A sofőr nem fordult hátra, amikor beült. Csak indított.

Az úton senki nem beszélt. Huszonkét perc. Az ablakon túl a város közömbös és végtelen volt, tele olyan emberekkel, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mi folyik a bérelt testekben, a fehér szobákban, a protokoll mögött. Tele olyan emberekkel, akik soha nem gondoltak arra, hogy a kaució nem csak pénz,  hanem egy másik ember, aki alszik egy keszonban, és aki talán soha nem fog felébredni, ha valaki nem tér vissza.

Dren Sollas teste a LBP Ltd.  hetedik emeletén, egy klimatizált helyiségben, monitorok által felügyelt mélységben, várakozik.

A test tudja ezt.

Ez az egyetlen dolog, amit biztosra lehet tudni.

A döntés nem holnap lesz.

A döntés most van, a huszonkét percnyi úton,

egy csendes taxiban, ahol először lehet úgy csendben, hogy nem más utasítja erre.

V. rész — Protokol Zero+

LBP Ltd. – belső jelentés, 15:04

Az anomáliajelzés D-7741-es bérlési azonosítóhoz három napja érkezett. A felügyelő – akinek neve a belső rendszerben szerepel, de ez most nem fontos – megnézte a felvételeket, és nem talált semmit. Kalibrációs hiba, ez volt a diagnózis. Mindig ez a diagnózis.

Háromkor a monitoring rendszer jelezte, hogy V-114 eltért a várható mozgáspályától. Nem a szállodában tartózkodik. A GPS-chip – amelyet a vektorok nem tudnak eltávolítani, mert nem tudják, hogy ott van – egy mozgó járművet mutat a város déli részén.

A felügyelő nézte a képernyőt. Aztán megnézte V-114 dossziéját. Huszonnyolc éves, hat éve aktív, negyvenhárom bérlési ciklus. Semmi rendkívüli. Kivéve az utolsó két sort, amit ő maga írt be három hónapja, és amit azóta nem olvasott újra: enyhe szociális anticipáció, nem klinikai szintű, megfigyelés alatt.

Megfigyelés alatt.

Felkapta a telefont. Letette. Felkapta újra.

Ha jelenti, V-114 törlési eljárás alá kerül. Ez biztos volt, szabálysértés esetén nincs mérlegelés. Ha nem jelenti, és a bérlő teste a hetedik emeleten marad felügyelet nélkül, az az ő felelőssége. Ha nem jelenti, és valaki később rájön, az is az ő felelőssége.

A GPS-chip azt mutatta, hogy a jármű megállt.

· · ·

A cím egy raktárépület a kikötő közelében, ahol a falak rozsdásak a levegő sós, és ahol a protokoll kamerái nem érnek el, mert a protokoll nem gondolta, hogy ide is kellhet kamera. Tévedtek.

V-61 nem szállt ki. Csak bólintott, és ez azt jelenti: az ablak még nyitva, de nem sokáig.

A raktárban V-88 várt, és mellette valaki, akit nem ismert . Fiatal, talán húsz éves, nyugodt arccal, amilyet mindössze két esetben ölt magára az ember. Ha nagyon fél, vagy ha egyáltalán nem fél. Nehéz megmondani melyik.

– Megvan az útvonal – mondta V-88. – Csehország. Onnan Ausztria. Papírok három napon belül lesznek, addig itt kell maradnod. Dren Sollas adatai törlődnek a rendszerből, mihelyt az ablak bezárul. A cég azt fogja hinni, hogy kalibrációs összeomlás, ha jól csináljuk.

– És Dren? – kérdezte a hang.

V-88 egy pillanatig nem válaszolt.

– A teste a hetedik emeleten van. Ha nem térsz vissza, a bérlési szerződés harminchat óra után automatikusan felbomlik. A protokoll ilyenkor értesíti a legközelebbi hozzátartozót, és megkezdi a visszahelyezési eljárást.

– Visszahelyezési eljárást.

– Dren Sollas visszakerül a saját testébe. Épp csak nem lesz ott a jelenleg használt teste. Ilyen távolságból nem tudják visszahelyezni. A tudat huszonhat óra után elkezd degradálódni, ha nem kap testet. Ismerte a kockázatot, amikor aláírta a szerződést. Benne van a záradékokban.

A raktár csöndes volt. Kívülről behallatszott a kikötő zaja, gépek, víz, valahol egy sirály.

Huszonhat óra.

Ez az a szó, ami nem megy ki a fejből. Nem azért, mert fél tőle. A félelem más súlyú, ezt már tudja, már megtanulta. Azért, mert ez a szám konkrét, és a konkrét dolgokat nem lehet nem tudni. Huszonhat óra, és Dren Sollas – aki hideg és számító és aki egy eszközt bérelt, mert a saját teste alkalmatlan volt rá, hogy bárkit elbűvöljön – elkezd meghalni.

Nem az ő hibája.

De a kezek, amelyek megkötötték egy idegen gyerek cipőfűzőjét egy folyosón, ezek a kezek tudnak valamit, amit Dren soha nem tudott: hogy vannak dolgok, amelyek akkor is fontosak, ha senki nem fizet értük.

– Mennyi idő kell a papírokhoz? – kérdezte.

– Mint mondtam, három nap – mondta V-88.

– És ha visszamegyek holnap reggelig, és visszahelyzik Drennt a testébe, az ablak még nyitva lesz? Vissza tudom adni a tudatát?

V-88 hosszan nézett rá. A fiatal, ismeretlen arc a sarokban sem mozdult.

– Ez nem volt a tervben – mondta V-88 végül.

– Tudom. De megkérdezem.

Pár pillanatig csak a csend ült köztük.

– Nyitva lesz. Ha visszajössz, nyitva lesz.

Bólintott. Nem azért, mert biztos volt benne, hogy visszamegy, hanem azért, mert először dönthetett. Ez a különbség. Nem az, hogy mit dönt. Hanem hogy ő dönti el.

· · ·

LBP Ltd. – belső jelentés, 15:41

A GPS-chip azt mutatta, hogy a jármű visszaindult a város felé.

A felügyelő letette a telefont. Megnyitotta a jelentési felületet, begépelt egy mondatot, aztán törölt mindent, és becsukta a laptopot.

Holnap reggel, ha V-114 visszaér, és a bérlési ciklus rendben lezárul, és Dren Sollas felébredés után nem tesz panaszt, akkor nem lesz mit jelenteni. Kalibrációs hiba. Mindig az.

Ha nem ér vissza… akkor majd meglátja.

Az ablakból a hetedik emelet folyosójára látott, ahol a klimatizált helyiségek ajtajai sorakoztak, zárva és névtelenül. Mindegyikben valaki aludt. Mindegyikben valaki várt.

A felügyelő nem gondolt arra, hogy ez helyes-e. Erre most nem volt ideje.

· ·

·

A taxi a szálloda elé ért huszonegy perc alatt. Egy perccel kevesebb, mint a másik irányba. V-61 nem szólt semmit, csak mielőtt kiszállt, a tükörben megkereste V-114 tekintetét, felemelte a kezét és a bal keze mutató- és gyűrűsujja között egy alig látható rés maradt.

Itt vagyok.

Felment a szobába. Leült az ágy szélére, ugyanoda, ahol délután két ötvennyolckor Dren Sollas leült, mert fáradt volt. Becsukta a szemét.

Visszaadni egy testet nem ugyanolyan, mint elvenni. Az elvétel lassú és meditatív volt. A visszaadás gyorsabb, határozottabb, és van benne valami, ami fájdalomhoz hasonlít, de nem az. Inkább hiány. Az a fajta hiány, ami akkor keletkezik, amikor valami, ami rövid ideig a tiéd volt, visszamegy oda, ahova tartozik.

Dren Sollas felriadt, mintha rossz álomból ébredt volna.

A szoba ismerős volt. A test ismerős volt. Nem a saját teste, de most ő használja, és amelyet visszakapott. Ült az ágy szélén, és nem értette pontosan, mi történt.

Csak azt tudta, hogy a szerződés holnap reggel az email fiókjában lesz. Hogy Kael Bremm aláír. Hogy minden a tervnek megfelelően alakult.

Majdnem minden.

Valahol a városban egy gyerek hazaér, és a cipőfűzője még mindig kötve van.

Nem tudja, ki kötötte meg.

Ez nem számít.

Meg volt kötve. Ez számít.