A túlvilágról szóló üzenet

Mint minden ősszel, hazalátogatok anyámhoz, abba a faluba, ahol felnőttem. A hely az évek alatt semmit sem változott: ugyanazok az üres utcák, ugyanaz a ködös csend, ugyanaz a mozdulatlan levegő. Fiatalok alig maradtak itt, szórakozási lehetőség pedig sosem volt, ezért napjaim nagy részét azzal töltöm, hogy leveleket gyűjtök a ház mögötti temetőben és az udvaron.

– Egyszer igazán elmondhatnád, miért szeded össze ezeket a leveleket minden évben, csak hogy aztán elégesd őket – szólt anya, miközben kilépett a kertbe egy bögre gőzölgő teával a kezében.

Még messzebbről is éreztem az ital illatát: narancs, fahéj és méz.

– Már csak ez emlékeztet apára – feleltem, miközben az utolsó bordó levelet is a tűzbe dobtam. – Félek, ha abbahagyom, vele együtt minden emlékem is eltűnik.

Anya elmosolyodott, de a mosolyában volt valami törékeny.

– Erre már nem is emlékeztem… pedig tényleg ezt csinálta minden októberben.

Kezembe nyomta a bögrét. Mélyvörös volt, akár az égő levelek. Belekortyoltam; pontosan olyan íze volt, mint gyerekkoromban.

A hold lassan kibukkant a dombok fölött, a hideg pedig egyre élesebben mart a bőrömbe.

– Gyere be. Hozzunk fát is, mielőtt teljesen átfagyunk – mondta.

A veteményes melletti farakásból néhány hasábot a kopott szoknyájába gyűjtött, én pedig annyit vettem magamhoz, amennyit elbírtam. Szó nélkül mentünk vissza a házba.

Odabent minden ugyanott volt, ahogyan gyerekkoromban. A kifakult piros kanapé a falhoz tolva, vele szemben a karcos faasztal. A szürkés-türkiz polcokon sorakozó tányérok és bögrék. Az ajtó mellett a régi doboztévé, amit gyerekként mindig megpróbáltam bevonszolni a szobámba. A konyhát a feketébe hajló kék sparhelt uralta, amely egyszerre szolgált tűzhelyként és kályhaként.

A tekintetem megakadt egy fényképen a kanapé melletti polcon.

– Ez még mindig itt van? Gyűlöltem ezt a képet.

Felemeltem a keretet. Hatéves lehettem rajta. Ősz volt, apával a temetőben álltunk a dédszüleim sírjánál. Apám ugyanúgy mosolygott, mint minden fényképen, kipirult arccal, csíkos sapkában, ami alól kilátszott göndör, sötét haja.

– Nagyon büszke lenne rád – mondta anya halkan. – Annyira hasonlítotok egymásra. Ugyanaz a szeplős arc, ugyanazok a barna szemek…

– Nem hasonlítunk – vágtam rá élesebben, mint akartam. – Ő elhagyott minket.

A képet visszatettem a polcra, de ezúttal fejjel lefelé.

Anya egy ideig hallgatott.

– Hamarosan halloween. Meddig maradsz?

– Talán holnapután elmegyek. Most nem bírok tovább maradni.

– Az ünnepekre azért hazajössz?

Nem válaszoltam.

– Hiányzol – tette hozzá csendesen.

– Te is nekem.

Másnap gyorsan eltelt. Ahogy előző este kipakoltam a táskámat, most ugyanúgy visszafejeztem bele mindent. Délután ismét kimentem leveleket gyűjteni. Mikor a kertben már nem maradt egyetlen ép levél sem, átmentem a temetőbe.

Ott álltam annál a sírnál, amihez évekig nem mertem odamenni.

Talán bűntudatból. Talán félelemből.

A sírkövet vastagon benőtte a borostyán, de a névre nem volt szükségem.

Davina Addams.

Az anyám.

Tegnap este még úgy beszéltem vele, mintha élne. Mintha ugyanúgy teát főzne nekem. Mintha minden rendben lenne. De csak emlékek voltak. Régi jelenetek, amelyeket újra és újra lejátszottam magamban, amióta gimnáziumba kerültem és elköltöztem innen.

Lassan leguggoltam a sírkő mellé.

– Idén is kitűnő lettem, anya – mondtam halkan. – Tudom, hogy nem akartál itt hagyni. Csak elfáradtál. Sokkal jobban, mint azt valaha elmondtad volna.

A szél végigsöpört a temetőn.

– Apa meghalt – folytattam – négy hete késelték meg egy sikátorban.

Órákig ültem ott a sír mellett, és beszéltem hozzá. Meséltem az egyetemről, a városról, magamról. Tudtam, hogy nem hallja. Mégis könnyebb volt úgy tenni, mintha így volna.

Mire visszaértem a házhoz, teljesen besötétedett.

A kert közepén újra tüzet raktam, majd egyenként beledobáltam az összegyűjtött leveleket. Sokáig csak sisteregve égtek, aztán az egyik levél felszínén fekete betűk kezdtek kirajzolódni.

Ma a te időd is eljön. Ahogy pár hete az enyém. Ahogy három éve anyád. Nancy… ma végre újra látlak.

A gyomrom görcsbe rándult. Nem, ma biztos nem halhatok még meg.

Reszkető kézzel néztem az órámra; 23:55. Abban a pillanatban éles fájdalom hasított a mellkasomba.

A földre zuhantam.

És minden elnémult.