Zin - Egy történet a hetedhét birodalomból

1. 1. fejezet

Soha nem akartam katona lenni, de a választás olyan luxus, ami nekem nem adatott meg. Amikor az apám meghalt, megpecsételődött a sorsom, pedig még csak tíz éves voltam. Anyám mosóasszony volt, és bár a város nagyobb része őt tisztelte meg azzal, hogy rábízta a szennyesét, ez nem lett volna elég ahhoz, hogy eltartson engem és a húgomat is. Éppen elég gondot okozott, hogy hozomány nélkül szinte lehetetlen feleadatnak tűnt Briget férjhez adása, így a lehető leghamarabb házon kívül akart tudni. 

Mindössze tizenöt éves voltam, amikor csatlakoztam a D’Rasi Királyi Katonai Akadémiához. A legtöbb társam azt mondaná, hogy azok voltak a legszebb évek az életükben, de én… én gyűlöltem minden percét. Az akadémia falai csak arra emlékeztettek, hogy nem kellettem, hogy elküldtek, hogy nem voltam elég értékes ahhoz, hogy anyám a háznál tartson. Eltudtam volna képzelni magam a földeken, ahogy a földbe nyomom az ekét, hajtom a jószágot, hogy húzzon erősebben, ahogy lendítem a kaszát és learatom a termést, a fárasztó munkám gyümölcsét. Ez sokkal testhez állóbb lett volna, de ez nem akadályozott meg abban, hogy kihozzam magamból katonaként is maximumot. Apám mindig azt mondta, hogy ha csinálsz valamit, azt csináld jól.

Így is tettem. Az elsők közt ébredtem, utolsóként feküdtem és mindent beleadtam, hogy a legjobb legyek közöttük. Mindez persze nem sokat ér, amikor a társaid nagyrésze nemesi származású, és azért lépett be, hogy öregbítse a család hírnevét és vérrel szerezzen dicsőséget. Öt hosszú éven keresztül próbáltak eltaposni, magalázni, időről időre megverni vagy akár megölni. Soha nem jártak sikerrel. 

2. 2. fejezet

Húsz éves voltam, amikor kikerültem az akadémia falai közül. Anyámat és a húgomat akkor már öt éve nem láttam, de a tisztavatásra természetesen meghívtam őket. Álltam a többiek közt, díszes egyenruhában és vártam, hogy végre sorra kerüljek. Folyamatosan az összegyűlt tömeget fürkésztem, remélve, hogy kiszúrom anyámat a gazdag, túlöltözött tömegben. Nyoma sem volt.

Ahogy vége lett az ünnepségnek, a többiek mind rohantak a családjukhoz, én pedig egyedül álldogáltam és elkeseredve néztem magam elé.

— Amicum! — szólalt meg mögöttem egy undorító hang.

— Ezredes! — fordultam meg a sarkam körül és vigyázba vágtam magam.

— Mit álldogál itt? — kérdezte. A külső szemlélőnek ez akár egy kedves gesztusnak is tűnhet, de én pontosan tudtam, hogy mi áll emögött.

Az ezredes egy évvel azután került az akadémiához, hogy én megkezdtem a szolgálatot. Dicstelenül kellett elhagynia a sereget, miután kiderült, hogy nem mindig jár a helyes úton. Azt mondják, igazából kötelet érdemelt volna, de az apja a király jó barátja, így ahelyett, hogy a jól megérdemelt jutalomban részesítették volna, eldugták ide, hogy pokollá tegye az életünket. Engem különösképpen utált valamiért, de soha nem derült ki, hogy mi az ellenszenv oka. Talán a szegény származásom, ki tudja. Alig egy hete érkezett meg az akadémiára, amikor összetűzésbe keveredtünk. Nem részletezném, hogy mi volt a konfliktus oka, bőven elegendő, hogy onnantól az addig sem éppen leányálom életem, még rosszabbra fordult. Annyit voltam éjszakai őrségben, hogy néha attól féltem, a reggeli sorakozó közben alszom el, és több latrinát takarítottam, mint a többek összesen. Csak remélni tudtam, hogy végre megszabadulok tőle.

— Nem igazán tudom, mit kéne most tennem, uram.

— Tudja jól, hogy három napnyi eltávjuk van! Ha itt már nem tud mit tenni, eredjen haza, és időben jelentkezzen a kastélyban!

Egy gyors tisztelgés után hátat fordítottam az ezredesnek és haza indultam. Nem voltam hülye, jól tudtam, hogy nem a kastélyban kell majd jelentkeznem, hanem a kaszárnyában, ami bár közel van, a falakon kívül kapott helyet. Ha engedély nélkül léptem volna át a kastély kapuit, magánzárkával kezdtem volna a hivatalos katonai pályafutásomat. Erre nem volt szükség, de nyugtatott a tudat, hogy utoljára kellett bármit is elviselnem az ezredestől.

3. 3. fejezet

Lassú léptekkel szeltem át a kastélyt körülölelő városka utcáit. Az emberek kitértek az utamból, a hátamon éreztem a pillantásaikat. Nem tudtam, hogy felismernek-e, tudják-e, hogy egykor közéjük tartoztam. Az eltelt évek ellenére automatikusan tudtam, hogy hol, merre kell fordulnom, a lábam magától vitt a szülői ház felé.

Romosabb volt, mint ahogy az emlékeimben élt. A falak ugyan viszonylag stabilan álltak, de a tetőt csak az istenek akarata tartotta csak a helyén. A gazos udvaron fiatal lány  teregette a ruhákat egy kifeszített kötélre.

— Bridget? — szóltam ahogy megfelelően közel értem hozzá. 

— Há’ maga meg kicsoda? — nézett rám értetlenül.

— Zin — feleltem, majd amikor láttam rajta, hogy ez nem volt elegendő információ, hozzátettem: — A bátyád. Hát már a nevemre se emlékszel?

— Megfordú’t itten már annyi férfiember, hogy emlékeznék én minden névre?

— Az istenekre — sóhajtottam nagyot, próbáltam visszafogni kitörni készülő indulataimat. — Anyánk hol van?

— Há’ hol lenne, a fődbe!

Megszólalni se tudtam. Amikor elmentem, anyám jó egészségnek örvendett, és mire hazaértem, már halott volt, és engem erről senki nem értesített.

— Mióta?

— He? — kérdezett vissza Bridget.

— Mikor halt meg? — emeltem fel kissé a hangom. Kezdtem elveszíteni a türelmem.

— Két téllel ezelőtt — vonta meg a vállát. 

— Miért nem értesítettél? Miért nem szóltál, hogy meghalt?

— Mit érdeke’t az tégedet? Evótá magadnak az urak közütt. 

— Azért mentem el, hogy ti megtudjatok élni! Nem én akartam ezt!

Csak megvonta a vállát és visszatért a teregetni valóhoz. 

— Kell segítség?

— Tán asszed, nem bírok el egy adag ruháva’?

— Nem erre gondoltam — ráztam meg a fejem. — Kell pénz? Miből élsz? Hisz’ még gyerek vagy.

— Megkeresem én, ami ke’. Mondta’, sok férfiember jár itten.

Beletellett pár másodpercbe, mire rájöttem, mire céloz a húgom. Ő visszatért a ismét a ruhákhoz, én pedig céltalanul elindultam az utcán. Nem akartam magam ráerőltetni Bridgetre… és azt meg pláne nem akartam, hogy a fülem hallatára fogadja a vendégeit.

4. 4. fejezet

A városka kocsmája nem volt túl messze a háztól, így arrafelé vettem az irányt. Reméltem, hogy akad üres szobájuk arra a pár napra, amit otthon kéne töltenem. 

A koszos kis épületben vágni lehetett a füstöt, szinte minden fogatlan szájból hosszú szárú, ócska pipa lógott, amiben különböző növények szárított leveleit égették, volt aki bódultságért, volt aki egyszerűen mert megnyugtatta a megtépázott idegeket.

A pulthoz léptem, ami meglepően kirít a környezetéből, úgy nézett ki, mintha új lenne. Talán az is volt, egy ilyen helyen könnyen és gyorsan rongálódnak a berendezési tárgyak.

— Mi kén’? — lépett oda a nem túl bizalomgerjesztő kinézetű kocsmáros.

— Van üres szobája?

— Három pénz!

— Két éjszaka — mondtam, miközben kiszámoltam a pultra hat d’rínárt.

— Lépcsűn fel, balra a’ uccsó — dobott egy kulcsot elém, miután összeszedte a pénzt.

Felmentem a rozoga lépcsőn és megkerestem a szobámat. Nem számítottam fényűzésre, de az elém táruló látvány minden képzeletemet alulmúlta. Nem voltam kényes, az akadémián se voltunk éppen elkényeztetve, de legalább tisztességes szállásunk volt.
A kosz centi vastagon ült a kevés berendezési tárgyon, mindössze egy szék, egy asztal és egy rozoga, csupa hupli ágy foglalta a helyet. Ahogy leültem a fekhely szélére, a rugók egyöntetűen kegyelemért könyörögtek. Abban a pillanatban, gyűlöltem az életemet.

Nem volt holmim, nem volt semmim, fogalmam se volt róla, hogy miként üssem el az időm. Jobb ötletem nem lévén, lementem a kocsmába, és életemben először, kipróbáltam a parasztok erjesztett gyümölcsből készült italát. A lágy borokhoz szokott gyomromnak ez a kihívás sok volt, és bár az estéből nem sok maradt meg, a másnapi rosszullét és fejfájás örök emlékeztetőül szolgált, hogy soha többé ne akarjak ilyesmit inni. 

A nap nagyobb részét innentől az ágyban töltöttem, csak akkor keltem fel, amikor már túlságosan fájt a hátam és a derekam egy egyenletlenségektől és a kiálló rugóktól.

A második éjszakámon már nem az ital, hanem az éhség kínzott, de nem mertem megkockáztatni egy utat a földszintre, inkább kivártam a reggel. Addigra már sokkal jobb állapotban voltam, így elköltöttem egy d’rínárt, hogy bőséges reggelit lapátoljak magamba. A felszolgált tojás, szalonna és cipó, ugyan valóban bőséges volt, de ha egy nemesembernek szolgáltak volna fel ilyen ízvilágú ételt, valószínűleg menten a bitón végzi a kocsmáros.

A nem túl könnyű, és nem túl ízletes reggeli után elindultam a kaszárnyába, hogy elkezdődjön az életem következő szakasza.

5. 5. fejezet

D’Rasiban a katonák a nép megbecsült tagjai közé tartoznak. Amellett, hogy megfelelő zsoldban részesülünk, a királyság egy-egy lakóházat is kijelöl számunkra a szolgálat idejére, nem messze a a kaszárnyától, ahol a mindennapi feladatainak végezzük, amíg nincs valamiféle megbízatásunk.

Persze, hogy megkaphassam a magam is helyét, előbb jelentkeznem kellett a kaszárnyában. Ennek megfelelően, reményekkel és izgalommal telve szaporáztam a lépteimet, hogy mielőbb a kastély szomszédságában elhelyezett épülethez érjek. Belépve viszont, minden reményem elszállt.

— Nocsak, kit látnak szemeim — köszöntött az ezredes, akitől azt hittem, sikerült megszabadulnom. — Nem hittem, hogy tényleg megérkezik, Amicum.

— Azt mondta, ezredes — feleltem a bokámat összecsapva. —, hogy az eltáv lejárta után jelentkezzek. Hát, itt vagyok.

— Tudja maga, hányan jelennek meg ténylegesen itt?

— Nem, uram.

— Alig tízen. Csak azok maradnak, akiket a családjuk nem akar. Maga miért jött el?

— Nekem már nincs családom — feleltem.

— És így inkább önként lesz a nemesi származásúak cselédje. Ez is egy karrier.

— Nem cselédnek jöttem, ezredes. Hanem katonának.

— Majd meglátjuk — mosolygott gonoszan.

— Uram, kérdeznék.

— Kérdezzen, katona — bólintott.

— Azt hittem, ön az akadémián marad. Miért van itt?

— Előléptettek. Bár ki tudja. Lehet ez a büntetésem, hogy nem szabadulok maguktól. 

Inkább mi nem szabadulunk tőled — gondoltam magamban, de inkább nem szóltam többet.

— Na, induljon meg, majd ott megmondják, hol lesz a helye — mutatott kelletlenül egy katonára, aki szinte elveszett az asztalára felhalmozott iratok tömege mögött.

Elléptem az ezredes mellett, és jókora gombóccal a torkomban álltam az ügyintéző elé.

— Zin Amicum, szolgálatra jelentkezem! — tisztelegtem.

— Nálam ugyan nem — legyintett. — Tőlem csak kap egy szállást, aztán jó esetben, az életben többé nem kell látnom.

Szó nélkül bólintottam, és vártam, hogy előszedje a megfelelő papírokat.

— Ezeket írja alá — tolt elém végül egy köteg iratot. — Tíz évre szerződik, ezen idő alatt a korona házat és fizetést biztosít a számára. Kötelezettségei elmulasztása esetén a szerződés felbontható.

Átfutottam az elém tolt iratokat, de egy szót se értettem belőle, így inkább csak aláírtam mindent, és a szerencsére bíztam magam.

— Ezen találja az új címét — nyújtott át egy újabb papírt. — Berendezett. Itt a kulcs. Ha elveszíti, a maga felelőssége a pótlás. 

— Értem. Van még valami?

— Végeztünk. Foglalja el a szállását, pirkadatkor jelentkezzen az ezredesnél eligazításra. Innentől az ő problémája.

6. 6. fejezet

A berendezett jelzőtől egy kicsit nagyobb reményekkel közelítettem meg az új otthonom, de a lelkesedésem meglehetősen hamar lecsillapodott. A ház, vagy inkább kunyhó, mindössze egy szobából, egy konyhából és egy fürdő helységből állt, berendezés ügyében pedig alig szárnyalta túl a kocsma koszos kis szobáját. Az első csalódott pillanatok után azért túltettem magam a dolgon. Tíz év alatt bőven a kedvemre alakíthatom a helyet, az ide beszerzett tárgyakat pedig majd idővel átvihetem a saját házamba, amit, tudva, hogy mekkora a zsoldunk, nem tűnt lehetetlen feladatnak elérni a katonaéveim alatt.

Az első éjszakám nyugodtan telt. Az ágy viszonylag kényelmes volt, a környék pedig csendes. Sárkányokról, mítikus lényekről álmodtam, amikkel D’Rasi zászlaja alatt küzdöttem, és természetesen le is győztem őket. 

Kipihenten köszönt rám a hajnal, és én izgatottan öltöztem, hogy mielőbb a kaszárnyába érjek. Éhes voltam, de nem akartam azzal tölteni az időt, hogy a falut járom élelem után, a házban pedig nem volt semmi ehető. Csak remélni tudtam, hogy kapunk majd valami harapnivalót.

A nap első sugarai éppen csak előbukkantak a kastély mögött, amikor én és alig tucatnyi társam már vigyázzban álltunk a kaszárnya udvarán, az ezredesre várva.

És csak vártunk…

Vártunk…

És vártunk…

Három órával később jelent csak meg, amikor már a fegyelem érezhetően fellazult, és mindenkinek elege kezdett lenni mindenből.

— Mi van itt? — üvöltött fel köszönés képpen. — Nem tudnak tisztességgel állni? Hát mit tanítottak maguknak az akadémián?

Az az apróság, hogy ő tanított minket az elmúlt években, láthatóan cseppet sem hozta zavarba. Gyorsan újrarendeződtünk, és vártuk, hogy végre történik majd valami.

— Így mindjárt más — bólintott elégedetten az ezredes. — Maguk mától őfelsége szolgálatában állnak! Mivel urunk nem lehet ott mindenhol, engem bíztak meg vele, hogy pokollá tegyem az életüket. A következő tíz évben akkor alszanak, akkor esznek és akkor szarnak, amikor én arra engedélyt adok! Világos?

— Igen, uram — zengett engedelmes kórusunk.

— Helyes! Akkor kezdjünk is neki. Húsz kör, teljes felszereléssel. Az utolsó egész héten latrinát fog takarítani.

Álltunk, próbáltuk feldolgozni az új információt. Nyilván senki nem akart mások után takarítani.

— Mire várnak, tapsra? — kiáltott ránk az ezredes, mire persze észbe kaptunk, magunkra aggattuk a felszerelést és elkezdődött életünk egyik legrosszabb időszaka.

Aznap, én lettem az utolsó célba érő.

7. 7. fejezet

Már egy hónapja, hogy hivatalosan is katonák lettünk, amikor unalmas napirendünkben végre változás állt be. Ekkor éppen nem nekem kellett takarítanom a latrinát, így egy fokkal jobb kedvem volt, mint általában, de az unalom így is mérgezte a mindennapjaimat.

— No, hölgyeim — kezdett bele a beszédébe az ezredes. — Eljött a nap, amikor kiderül, milyen fából faragták magukat!

Kíváncsian hallgattam a szavait. Amennyire én tudtam, nem álltunk háborúban senkivel, így nem tudtam, hogy ugyan mi hasznát vennék egy rakás zöldfülű katonának.

— Ma kiválasszuk, hogy melyikük fog beépülni egy rablóbandába!

Nem értettem, hogy ez miért lenne jó, de nem mertem megszólalni. Szerettem volna, ha engem választanak, jó lehetőségnek tűnt az előléptetéshez.

— A kiválasztás folyamata egyszerű — folytatta. — Megküzdenek egymással, aki veretlenül kerül ki a végén, azé lesz a megtiszteltetés.

Ebben a pillanatban, szinte fel is adtam. Ugyan nem voltam ügyetlen, társaim jobb fizikai állapotban voltak. Az egy hónap, amit itt töltöttem kevés volt hozzá, hogy behozzam a lemaradásom, amit súlyban, és ennek megfelelően izomban elszenvedtem hozzájuk képest. Az akadémián ugyan kaptunk enni, de ez soha nem volt bőséges, éppen csak arra volt elég, hogy ne haljunk éhen. Ennek megfelelően a nemesi felmenőkkel rendelkező társaim mindig szereztek maguknak plusz élelmet, hogy a családjuktól, hol egyszerűen vettek… nekik volt miből.

Éppen ezért hatalmas meglepetésként ért, amikor mindössze pár pillanat alatt sikerült legyőznöm az első ellenfelem… aztán sorban a többit is. Persze, nem vagyok bolond, hamar rájöttem, hogy ők egyszerűen nem akarnak egy ilyen küldetésben részt venni. Talán féltették az életüket… bár, akkor hiba volt, hogy katonának álltak.

Így végül én lettem a győztes, az ezredes legnagyobb döbbenetére és csalódottságára. Én nem bántam. Tudtam, hogy ha minden jól megy, akkor egy időre megszabadulok tőle, és amikor végül visszatérek a kaszárnya falai közé, talán nagyobb megbecsülést kapok, mint korábban bármikor.

8. 8. fejezet

A beépülés egyszerűbb volt, mint gondoltam. Hozzájuk csapódtam, és mire ráeszméltek, hogy nem ismernek, igazából már közéjük is tartoztam. Szép szakasza volt az életemnek, bár nem volt egyszerű, hogy úgy vegyek részt a balhékban, hogy nem bántok senkit. 

Nem ismertem mindenkit, sőt, igazából mindössze pár olyan tag volt, akit nevén tudtam nevezni, a többségnek még csak az arcát sem láttam soha. Sokan annyira óvták a személyazonosságukat, hogy pillanatokra se vették le az arcukat eltakaró kendőt. Persze, ez nem akadályozott meg abban, hogy elvégezzem a munkám.

Hetente küldtem jelentést az ezredesnek, amiben gondosan leírtam a banda mozgását és terveit, és vártam, hogy mikor jön el az idő, amikor leszámolunk velük.

Egy nap erdei házban szálltunk meg, amit még a banda alapítói építettek, és láttak el mindenféle trükkös dologgal, úgyis mint rejtekajtók, csapdák és persze rettenetes mennyiségű fegyver. Üldögéltünk, a többség ivott, nem is keveset, amikor a szemem sarkából fényt láttam kiszűrődni a fák közül. Mikor odafordultam, hogy jobban szemügyre vegyem, a fény eltűnt, de alig pár pillanat múlva újra megjelent, csak azért, hogy aztán ismét a sötétség uralkodjon. Tudtam, hogy eljött az én időm.

Úgy tettem, mintha könnyíteni akarnék magamon és kimentem az épületből. Jó nagy kerülővel, hogy senki ne vegyen észre, megközelítettem azt a helyet, ahol a fényt láttam.

Mindenki ott volt. Az ezredes és az összes társam.

— Azt hittem, már soha nem ér ide, katona — köszöntött korholással az ezredes.

— Nagyot kellett kerülnöm, uram — feleltem tisztelgés közben. — Nem kockáztathattam meg, hogy észrevegyenek.

— Itt az egész banda?

— Amennyire én tudom, igen. Nagy balhé van készülőben, a hetet arra szánták, hogy megtervezzék.

— Nem lesz rá idejük — húzta ördögi mosolyra a száját. — Részegek? 

— Egy részük. De így is tudnak problémát okozni!

— Az majd kiderül. Öltözzön! Nem venném a szívemre, ha a forgatagban nem ismerné fel valaki és levágná.

Megszabadultam a rablók közt hordott álruhámtól, és magamra öltöttem a páncélom, amit előrelátón magukkal hoztak. Így persze sokkal lassabban tudtam mozogni, de nyugtatott a tudat, hogy senki nem fog megpróbálni megölni… legalábbis a társaim közül.

Igyekeztünk csendben megközelíteni az épületet, de lássuk be, egy tucatnyi, páncélba bújtatott katonára sok mindent lehet mondani, de a csendes… valószínűleg nem az első dolog, ami az ember eszébe jut. A meglepetés támadás így egy kissé inkább káosz támadásnak tűnt. 

Nem igazán szerettem volna harcolni, hisz’ a banditák egy ideig ugyanúgy a társaim voltak, még ha csak az álca kedvéért is. Ennek ellenére persze én is kinéztem magamnak egy ellenfelet. Alacsony volt és vékony, úgy gondoltam, hogy őt könnyedén letudom majd győzni és fogjul ejteni. Nem számítottam rá, hogy rettenetesen gyors lesz. Fegyvereket nem igazán volt esélyünk a zárt térben használni, így ökölharca került sor köztünk. Az alapból gyorsabb ellenfelemnek még plusz előnyt is jelentett, hogy én páncélban voltam, így szó szerint záporoztak rám az ütések, melyek egyenként ugyan nem igazán fájtak volna, de ha valaki konstans ütlegel, azt akkor is megérzed, ha nincs túl nagy erő a mozdulataiban. 

Közel voltam hozzá, hogy vereséget szenvedjek, és mindenképpen el akartam kerülni ezt a szégyent. Minden idegszálammal koncentráltam, és végül sikerült is elkerülnöm egy lendületes ütését, amitől kissé elvesztette az egyensúlyát. Ezt a pillanatot használtam ki, és minden maradék erőmet egy ütésbe sűrítettem. 

A kendő lehullott az arcáról, és legnagyobb döbbenetemre egy nő tekintett fel rám. A leggyönyörűbb nő, aki valaha láttam. Megfagytam, nem tudtam, hogy mit tegyek. Ő kihasználta az így adódó lehetőséget és kirúgta alólam a lábam. Hatalmasat estem, minden csontom megérezte ezt a földetérést.

Még láttam, ahogy kinyit egy titkos ajtót és azon keresztül igyekszik meglépni.

Talpra küzdöttem magam, és amikor megállapítottam, hogy a többiek már végeztek és legyőzték a bandát, a nő után iramodtam. Valószínűleg azt hitte, hogy nem fogom követni, hisz’ ha siet, akkor soha nem értem volna utol. Így viszont sikerült az alagút végénél elkapni. Meglepte az érkezésem, így sikerült ráugranom és a földre szorítanom. Vissza kellett volna vinnem. Ez lett volna a feladatom, a kötelességem. De ahogy belenéztem a szemébe… nem éreztem magamban elég erőt hozzá. Tudtam ha visszaviszem, biztos bitófán végzi. Így inkább betömtem a száját, megkötöztem, és elrejtettem. Az alagút egy raktárszerűségbe vezetett, volt ott egy rozoga szekrény. Pont megfelelt a célomnak.

Visszamentem az alagúton, az ezredes már várt rám.

— Mi történt? — kérdezte azonnal. — Megölte?

— Nem sikerült utolérnem, uram. Eltűnt.

Úgy tűnt, jól hazudok, az ezredes egy pillanatra sem kérdőjelezte meg amit mondok, egyszerűen elkönyvelte, hogy ennyire béna vagyok. Egy havi zsoldmegvonással súlytott, és egy paranccsal, miszerint maradjak a környéken három napig, hátha előkerül a szökevény. Nehezen lepleztem, mennyire elégedett vagyok ezzel a fejleménnyel.

Megvártam, míg társaim már jó messze jártak, és akkor visszamentem a szekrényhez. Eloldoztam a nőt, aki persze azonnal megpróbált megszökni.

— Én a helyedben nem nagyon ugrálnék — ragadtam meg a karját. — A katonák még nincsenek messze. Most mentettelek meg a bitótól, ne akarj egyből visszakerülni rá.

A szeme vadul lángolt, de úgy tűnt, nem fog megszökni. Lassan elengedtem a karját. Abban a pillanatban, ahogy megszűnt a szorításom, a legközelebbi falhoz húzódott és nem vette le rólam a szemét. Nem akarta, hogy hátba támadjam.

— Zin vagyok — mutatkoztam be, remélve, hogy ezzel megtöröm a jeget.

Nem jártam sikerrel, makacsul hallgatott és egyedül a szeméből sütő gyűlölet volt, amit kommunikációként értelmezhettem. 

Egy kis idő elteltével, visszamentünk a főépületbe, remélve, hogy maradt ott némi élelem és innivaló. A pár szelet kenyér, amit találtunk ugyan nem volt királyi lakoma, de arra megfelelt, hogy ne éhezzünk.

— Rune — mondta egyszercsak két falat között.

— Örvendek — mosolyogtam rá.